Budapest-Bamako 2013

Ahogy a címe is elárulja: itt találhatod az első nagy utam, a Budapest-Bamako részleteit. Igyekeztem az akkori blog bejegyzéseim nagy részét átmenteni, de be kell vallanom töredelmesen, kintről aránylag keveset írtam.  Én azért mentem el, hogy megéljem, ami egy ilyen nagy kalanddal jár, ezért ott nem akartam azzal tölteni az időmet, hogy folyton hosszasan ecsetelem a történéseket. Arról nem is beszélve, hogy Afrikának azon részén jártam, ahol csak a jószerencsének köszönhető, ha megbízható wifire akad az ember. És hogy itthon miért nem írtam belőle egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót? Azt hiszem azon egyszerű okból kifolyólag, mert nagyon mélyen hatott rám ez az út. Nem igazán tudtam és akartam szavakba foglalni azt, amit ott megéltem. Az valahogy az enyém, a mienk.

r1

A mienk, hiszen nem egyedül tettem meg a majd’ 9000 kilométert, hanem két, akkor még haverral, ma már mondhatom: barátommal. Mai napig úgy van, hogy ha összejövünk hárman, akkor van egy pontja a beszélgetéseknek, amiből mindenki mást kizárunk. No, nem direkt, de valahogy úgy alakul. Csak sztorizgatunk, és én olyankor mindig azt érzem, hogy van körülöttünk valami furcsa burok, amiben csak hárman vagyunk. Mesélhetünk amennyit akarunk, de úgy igazán csak mi hárman értjük.

Ugyanakkor készült egy szerintem igen jó kis összefoglaló a Digi Sporton, melynek képeit az én kedvenc operatőr barátom, Szende Viktor készítette, ezt ITT találod.

Ha pedig olvasnál, akkor íme, az akkori blogbejegyzéseim.

Így kezdődött minden…

Már nem emlékszem, mikor figyeltem fel pontosan a Budapest-Bamakóra, az biztos, hogy hosszú évekig mondogattam: “én egyszer úgyis elmegyek erre a ralira.” Persze, minden kedves családtagom és barátom csak röhögött rajtam. De én tudtam, hogy oda kell mennem, mert 1. talán egy pirinyót lehetne segíteni a világ legszegényebb országaiban, 2. mert önző vagyok, és ki akarom magam próbálni egy olyan túrán, ahol nincs más, csak a kocsi, az útitársam és én… Kérdések zakatoltak a fejemben: vajon tudnék technikásan, megfontoltan vezetni több ezer kilométeren keresztül? Túlélek több mint két hetet internet, telefon, tévé és hírek nélkül? Ja, és persze a víz és a villany sem alapfelszereltség odakint tudtommal… ezt hogy élem túl? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak már évek óta, amikor egyszer csak egy betegség ledöntött a lábamról: finoman szólva majdnem ott maradtam… Eszem ágában nem volt meggyógyulni majd’ 2 hónapig. És nem érdekelt az imádott családom, sem a kettesszámú családom, vagyis a barátaim, csupán azon merengtem a lepukkant kórházi szobában, hogy vajon egyszer még képes leszek-e önállóan élni? És ha nem, akkor akarom-e én azt a kiszolgáltatott helyzetet? Aztán volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy valaki megrázott, felpofozott, és rájöttem, hogy nem, nem akarok még meghalni. És első sorban azért nem mert még akarok egy csomó mindent csinálni az életben. Nem mások kedvéért akarok élni, vagy nem azért, mert így illik, hanem mert vannak álmaim… nem is kicsik. Merthogy én azokban hiszek, semmi másban. Még akkor is, amikor ezért mások megmosolyognak. Mert hiszem, hogy az álmokból előbb vagy utóbb, de célok lesznek, és akkor már semmi nem állíthat meg! Eltelt úgy másfél év, felépültem a betegségből, új munkahelyre kerültem, ahol úgy két hete lehettem, amikor megcsörrent a telefonom: “Szia, Kovács Barbi vagyok, mit szólnál, ha a cég ahol dolgozom, elvinne téged a Budapest-Bamakóra 2013 januárjában?” Ez a kérdés 2012. áprilisában hangzott el… én pedig sikítva mondtam: “Indulhatunk.”

Janikával az élen!

Útitárs kerestetik!

Megvan az emberem az útra!! Juhéééj!!!

Sajtóközlemény, jó tanácsok, miegymás…

Budapest- Makó indulás 1. nap

Budapest-Makó, éjszakai túra

Budapest-Makó 2. nap

Kint vagyunk az ARC-on!!!

Nem megyünk Maliba

Már csak 84-et alszunk!

A Lidl lett a befutó, juhéééj!

Gyűjtésre fel!

Csak úgy, mint egy kezdő…..

Shoppingolni, na azt tudunk

Roadshow a lelke mindennek

Mindjárt induluuuuunk!

Európától Marokkóig

Irány Mauritánia!

Folytatása következik…

Célba értünk, juhéééééj!

Itt a vége…