Célba értünk, juhéééééj!

Talán az utolsó napok eseményei égtek be leginkább szívembe-lelkembe, valószínűleg azért, mert ilyenkor már nagyon elfárad az ember, mind mentálisan, mind fizikailag.

Február 7-én tehát, egy nappal a mezőny nagy részének indulása előtt, elindultunk a Bissau-Guinea-i határ felé. Villanyszerelő barátainkkal együtt, ugyanis azt gondoltuk, hogy a kátyús, nehéz utakon majd mi kisegítjük őket, ha bajba kerülnek. Szerencsére erre nem került sor, ám nekünk egyre több lett a gondunk a kocsival (a már említett melegedő víz, az olajlámpa égett), de mivel ment az autó, igen jól, ezért mi haladtunk szépen tovább. Nagy nehezen elkeveredtünk már majdnem a határig, ahol egyszerűen hiába dugtuk össze a fejünket, nem találtuk, hogy mégis merre kellene menni.

img_20130208_185127 img_20130208_121258 img_20130208_185044 img_20130208_102936 terkep

A szerencse fiai és lánya

Ekkor Gábor leintett egy szembejövő autót, aki hála az égnek éppen egy rendőr volt. Itt kell megjegyeznem, hogy valami hihetetlen szerencse kísérte végig az utunkat, amit magunk is alig hittünk el… bár már indulásnál Gábor azt mondta nekem, hogy ő érzi, hogy ez most a mi utunk lesz, és minden nagyon a helyén lesz. Hát így is lett. Nem vagyunk azok a tervezgetős fajták, de itt még azok a rövid távú terveink is felborultak, amiket próbáltunk betartani. Ám valahogy mindig  hamar kiderült: ez így volt jó nekünk, Szóval ott tartottam, hogy találkoztunk egy szenegáli rendőrrel, aki nem elmagyarázta az utat, hanem elvezetett minket odáig, majd közölte, hogy bár mire a határra érünk, az éppen bezár, de ír egy papírt nekünk, adjuk oda az őrnek, aki így át fog minket engedni.

A helyi rendőrfőnök

Éjszaka a határon

Döbbenetes volt mér  maga a határ felé vezető út, ugyanis ember meg nem mondaná róla, hogy ez egy ilyen „fontos helyre” tart. Konkrétan, egy földút, amit valószínűleg pont a rallisok taposhattak ki. Nos, odaértünk egy kicsike faluba, ahol még lámpa se volt a határőr, vagy rendőr, vagy kis tudja kinek a viskójában, azt is a fiúk vittek be neki, mármint elemlámpát, hogy el tudja olvasni a levelet, amit a rendőr, akiről kiderült, hogy az ő főnöke, írt nekünk. Ezen legjobban a határőr lepődött meg, mármint  a levélen, jót nevetett, hogy mi hogyan találkozhattunk az ő főnökével, majd valóban átengedett minket. Azért döbbenetes a rendőrfőnök kedvessége, mert hát életében nem látott minket, és mégis ilyen bizalommal volt felénk.
Eljutottunk a Bissau-Guinea-i határig, ahol elég sok ajándékunkba, és még több kenőpénzünkbe került, hogy átengedjenek minket, pedig minden papírunk rendben volt, de végül csak átjutottunk, majd közölték velünk, hogy igen ám, de elveszik a jogsit, forgalmit, útleveleket, ott kell a határban aludnunk, és majd csak reggel indulhatunk tovább, mert most ez az új szabály.
Hát nem örültünk, mert a határ leginkább egy koszos kis faluszélre emlékeztetett minket, így azonnal a bissaui magyar konzul segítségét kértük, aki rögtön el is kezdett telefonálgatni, ám sajnos ő sem mindenható. Így mi fogtuk magunkat, és felvertük a sátrunkat a két kocsi közé ( ugye Villanyszerelő barátainkkal voltunk), a fiúk szalonnát meg kolbászt sütöttek ott az útszélén, és egy nagyon jó hangulatú estét hoztunk ki a várakozásból.

Vacsihoz készülünk a határban

img_20130207_211051

Azért itt is volt egy pont, amikor engem levert a víz: az éjszaka közepén egyszer csak Gábor felül mellettem a sátorban, és látom, hogy nyúl a gázspray-ért, majd közli, hogy valaki áll ott. Igazán betojtam na…később kiderült: egyik újdonsült haverunk, Sanyi álldogált ott, és gondolkozott, hogy hova menjen wc-re…egyébként voltak még éjjel furcsa hangok, amikről többek közt az derült ki, hogy disznók voltak.

Adományok egy részének átadása… de hogy?

Másnap reggel keltünk is, mire nyitott az ún. iroda, ahol millió kockás meg csíkos lapra vezették fel az adatainkat, majd kiderült: azért nem tudunk még elindulni, mert a konzul ugye telefonált még este az ügyünkben, így jön elénk egy magas beosztású rendőr csapat, és segítenek eljönni a határról. Ez így is lett, majd lecsatlakoztunk róluk, és folytattuk az utunkat a két Sanyival és Józsival.

img_20130206_181148 img_20130208_072858 img_20130208_072931 img_20130208_072109 img_20130208_072940

Újra nagyon durva erdős, köves, dimbes-dombos terep következett, amit végig Gábor vezetett le. Átkeltünk több kis falun, ezért kitaláltuk, hogy egy- egy helyen leteszünk adományokat. Az első ilyen eset sokkoló volt: a néhány gyerekből hirtelen vagy 30 lett, akik amint meglátták, hogy ajándékot osztunk, megrohamoztak minket. Szerencsére én nem szálltam ki, de csak azt láttam, hogy a Villanyszerelő srácok visszamenekülnek a kocsijukba, és a visszapillantóban pedig észrevettem, hogy Gábort már lökdösik, és alig bírja becsukni a csomagtartót. Tudom, hogy nehéz az életük, pontosan értem, hogy miért váltotta ki belőlük az apróságok látványa is ezt az “őrült” lökdösődést, de nagyon ijesztő volt ezt látni. Megijedtem. Így később már csak az út szélén lézengő, egyedülálló családoknak adtunk, mert tartottunk a nagyobb tömegtől. Egyszer egy focipályán sok gyereket láttunk meg, gondoltuk ők biztos jó fejek lesznek….hát na, ők voltak azok, akik már attól sem rettentek vissza, hogy kinyissák az ajtót és benyúljanak, vagy hogy felmásszanak a kocsira. Döbbenetes, és szomorú látvány volt mindez.

kislany img_20130208_105257 img_20130208_104828 img_20130208_104124 img_20130207_160737 img_20130207_160716 img_20130207_152722 img_20130207_142602 img_20130206_173322 img_20130206_173247

Már csak 20 kilométer…

Nos, a táj viszont nekem nagyon-nagyon tetszett. Talán azért mert én alapból szeretem, ha szép zöld minden, meg amikor vannak dimbek-dombok. Lényeg, hogy elindultunk Bissau, a főváros irányába, és még jó pár ellenőrző ponton át kellett haladnunk. Egyszer csak egyiken megállítottak minket, és nem értettük, hogy miért. Hosszas beszélgetés után nagy nehezen kiderült, hogy csak az adatainkat akarják felvenni, ugyanis a konzul előző esti intézkedése miatt, itt már minden ponton tudták, hogy jön egy kerekes székes nőszemély, akit kísérnek a barátai, és simán tovább kell engedni…hát nem csodálatos, hogy ilyen távoli országban is híres lettem? :)))))
Majd mikor már éppen elértük volna a célt, úgy 20 kilométerre Bissautól, szegény kicsi kocsink bekrepált….leálltunk vízért, és aztán nem akart elindulni. Jöttek ugye Sanyiék, akik azonnal arra tippeltek, hogy hengerfejes lett az autó – jelentsen a szó bármit is… én csak annyit tudtam, hogy az valami motorhiba, és nagy a baj.

img_20130208_185110 img_20130208_190220

Végül itt is a konzul volt a segítségünkre. Buszokat küldtek értünk Bissau város határába, amik behoztak minket a szállodába a többi csapattársunkkal együtt, ott kellett ugyanis estére hagyni az autókat a város határában, csak másnap lehetett velük hivatalosan megérkezni a célba. Nekünk ez nem jelentett gondot, hiszen kiderült: a mi utunk valószínűleg a szervizbe vezet majd.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.