Engem hülyének néznek…

Tudom, hogy rengeteg baj van ma az országban, higgyétek el, időnként fájdalmasan közelről látom.  Azt is tudom, hogy az egészségügy az egyik legmostohább terület, amiről mindig mindenki csak ugyanazokat szajkózza: nincs elég orvos, az ápolók fáradtak, elgyötörtek, emiatt már nem szabadna őket emberek közelébe engedni, nincs gyógyszer, nincs wc-papír, leomlik a vakolat, stb. Én magam is unom ezeket a beszámolókat, de ha egyszer ez a valóságunk, nemde?

Tudom, hogy ehhez képest az én sirálmam semmi, de akkor is beszélnem kell róla, mert ha elmegyek szó nélkül az ügy mellett, akkor azt fogom érezni, hogy  szembe köptem magam. Hogy nem vagyok igazi újságíró, mert nem állok ki sem magam, sem az ügy mellett! Mert ha most nem mondom el, hogy semmibe vesznek, és hülyének néznek, akkor lehet, hogy agyvérzést kapok holnapra, márpedig attól mentsem meg az ég, mert akkor kórházba kell mennem.
Szóval: hogy a jó büdös picsába történhet meg az, hogy ma Magyarországon nem tudok bemenni kerekesszékkel egy állami!!!! egészségügyi intézménybe? Nem ám egy határmenti elmaradott kis faluban, hanem Budapesten, a XII. kerületben, a János Kórházhoz tartozó tüdőgondozóba. Hogy történhet az meg, hogy két bejárat közül az sincs akadálymentesítve, ahol mindösszesen egyetlen lépcsőfokot kellene áthidalni? Persze, megtanulhatom, hogy hogy menjek fel azon, de tényleg nekem kell tornáznom amikor éppen betegen megyek valahova, hogy meggyógyítsanak?
De ami ennél talán még szomorúbb, az az ott dolgozók hozzáállása! Könyörgöm, egy egészségügyi dolgozó száját hogy hagyhatja el az a kétségbeesett mondat, hogy hát nem tudom, hogy csináljuk meg a röntgent, mert nem jött a hölggyel segítő? MÉgis mi az isten nyiláért jött volna, ha egyszer én egy 35 éves, önálló nő vagyok, dolgozom, fenntartom magam, adót és tb-t fizetek. Utóbbit ugye pont azért, hogy egy ilyen csodás helyen ellássanak, az én igényeimnek megfelelően. Tudjátok mit mondott később nekem a doktornő, aki vizsgált? Adrienn, szerencse, hogy maga egyedül be tudott ülni a röntgenbe, mert ha nem tudta volna megcsinálni, akkor fekve tudunk csak felvételt készíteni a tüdejéről, és ahhoz fel kellett volna vennünk a kórházba… hogy tessék? Azért, mert nincsenek felkészülve rám, ezért nekem betegállományba kell mennem egyetlen 2 perces vizsgálat miatt?
És ha még mindez nem lett volna elég, akkor a doktornő hangosan mondta, mit ír az ambuláns lapra, amit így kezdett: Spina bifida miatt járóképtelen, tolókocsit használ…. nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy nem, én nem tolókocsiban ülök, hanem kerekesszékben, ami pont az az árnyalatnyi különbség, miszerint önállóan közlekedek vagy sem.
És nem, nem a doktornő és a kollégái a hibásak! Ők nem tehetnek arról, hogy nincs akadálymentesítés, és arról sem, hogy abban a rendszerben, amikor ők tanultak, még az utcán csak olyan mozgássérült volt, aki koldult. De hogy van az, hogy senki nem érzi szükségét, hogy update-elje őket? Mert ugyanis az ott dolgozók kedvesek voltak, csak riadtak… mert rólam sem tudnak többet, mint a szerencsétlen menekültekről, vagy a cigányokról, vagy a zsidókról, vagy a buzikról, vagy magáról Soros Györgyről.
Tudjátok, az van, hogy utálom a közhelyeket, de sajnos ide kívánkozik egy: egy társadalomról mindent elárul, hogy hogyan bánik az elesettekkel. Ez esetben én az voltam. De mindenki az, aki beteg, nem? Én most beteg voltam! Nem a kerekesszék miatt, hanem mert egy köhögőroham levert a lábamról, és ki akartam deríteni, hogy mi ez! Elesett és beteg voltam. Majd bementem a munkahelyemre, és mindenkivel pokróc voltam, ráadásul a munkahelyi hatékonyságom igen csak visszaesett. Ha más nem, akkor ebből az okból kifolyólag jó lenne tenni valamit, nem? Mert rajtam kívül azért még van néhány kerekesszékes, aki olyan helyen dolgozik, ahol profitot termel, és ha elbasszák a kedvét már reggel, akkor bizony nem lesz jó munkatárs, lecsökken a teljesítménye, ami közvetve kihat majd a profit termelésre is… Messzire mentem? Lehet, de talán ha összefüggésében látnák a nagyok, hogy miért fontos azt a néhány, általuk valószínűleg csak “nyomoréknak” titulált idiótát segíteni az önálló életvezetésben, akkor lelkesebben tennének azért, hogy én is ugyanolyan embernek érezhessem magam, mint bárki más. Tessék már megérteni, hogy nem segítséget kér a kerekesszékes!!!! Önállóságot kér! Nem kellenek kiváltságok, ha minden más adott! Nem kell megdicsérni, felmagasztalni, ha ugyanolyanok az esélyei, mint másnak!
Nem vagyok egy mindenen kiborulós típus, már csak azért sem, mert én tényleg hiszek az emberekben, az ő jóságukban, az ő kedvességükben. És főleg nem vagyok egy bőgőmasina, de pár órával a történtek után a wc-ben sírtam… aztán este a legjobb barátomnak is sírtam, aki lassan 20 éve testközelből ismeri az egészségügy bizonyos szegmenseit, mert hogy a munkája oda köti. És csak ült, és csak hallgatott, és csak bólintott, és csak azt tudta mondani, hogy megértelek, ez szar… és még azt, hogy “Adri: téged hülyének néztek ott”… majd elviccelte, mert ő ilyen, mert ő így tudta ezt kezelni. De engem hülyének néznek, és nem vesznek emberszámba. De nem ott, és nem a doktornő vagy az asszisztensek, hanem általában. Így fekszem le ma…

One thought on “Engem hülyének néznek…

  1. Perness Jánosné hozzászólása:

    Ez egy közértbeli eladótól is elszomorító lenne, nem egészségügyi dolgozótól. Elhiszem a sok indokot, de az emberség kötelező. Mindenkinek, egy e.ü.dolgozónak pláne. Én gyógyszertári asszisztens voltam. Valaki megkérdezte tőlem a múltkor, hogy miért muszály nekem megpróbálni, hogy mindenkin segítsek. Mert ez nem csak a munkám volt a segítés a lételemem. Én vagyok. Ezt ne öndicséretnek fogjátok fel, szerintem ez általános ebben a szakmában. Az említett eset a rossz kivétel, ami erősíti a szabályt! Csak az a szomorú, hogy a kirívó esetek alapján ítélik meg az emberek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.