Európától Marokkóig

Hihetetlen 13 nap áll mögöttünk… ez a túra azért nem egy luxus utazás, még ha bizonyos helyszínek olyannak is tűnnek. Ott sem feltétlen van net, és hát az élményeket inkább átélni kell,mint leírni, nem igaz? A lényeg, hogy most próbálok néhány számunkra fontos pillanatot megosztani mindenkivel, így egy kis betekintést engedve ebbe az őrületbe, amit imádok… és szerintem a két útitársam, Gábor és Viktor is nagyon élvezik. Ma van egyébként az első este, hogy kimenőt kértem: külön szobába cuccoltak be engem, mert szükségem volt némi privát szférára… imádom őket, de 0-24-be össze vagyunk zárva, szóval most kicsit rám fért a magány. Amit az imént éppen Gábor szakított meg azzal, hogy berombolt egy pohár vízért, ami persze nálam nincs. És sajnos ez az, amit egész úton szívunk is: mindig kevés vizet vásárolunk.

A rajt

A rajt előtt egy csoport kép… és a pink pokróc :)

 

Indulhatunk!

Szóval az európai 4 napos szupermaraton nagyon fárasztó volt, ám annál szebb helyeken jártunk. Elsőként Monacoban reggeliztünk (a hírekkel ellentétben itt nem kerestünk szállást).

img_20130126_081357 img_20130126_081423 kicsi-kocsi 483141_472715326120425_960223794_n

Tanger by night

Majd tovább haladtunk a spanyol Almériába, ahol át akartunk kelni komppal Afrikába, ám az a komp éppen kimaradt. Ekkor úgy döntöttünk, hogy leautózunk egészen Tarifáig, ahonnan 40 perc alatt már Tangerben voltunk. Egyszer csak a leszállásnál egy srác magyarul szólt hozzánk és kiderült: sikerült egy marokkói- magyar testvérpárba futnunk. Ők még aznap este megmutatták a várost, elvittek helyi zöldséglevesfélét enni, és még a szállás keresésben is segítettek. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy ennyire segítőkészek voltak velünk, és mit ne mondjak: nagyban megkönnyítették az életünket. Egyébként az első benyomásunk Marokkóról az volt, hogy hihetetlen milyen éjszakai élet folyik itt.

A fiúk és Juszef, a marokkói-magyar testvérpár egyik fele

Para az Atlaszban

Másnap elindultunk Tinerhirbe, ahol az afrikai futam rajtja volt. Ehhez azonban át kellett kelnünk az Atlasz- hegységen. Na, azt sose többet! Persze, mondták nekünk, hogy este ne induljunk neki, de mit nekünk egy kis hegység…igen ám, de ez nem kicsi, még a könnyebb úton sem. Igaz, hogy mi nem láttunk havas hegycsúcsokat, de olyan szerpentinen kellett autókáznunk, hogy több ízben azt hittük: itt a vég. Én persze nem voltam hajlandó átadni a volánt Gábornak,  mert attól tartottam, hogy az anyós ülésen még inkább be lennék tojva. A végső kiborulást az hozta nálam, amikor elénk állt egy betekert fejű, furcsa alak, akiről nem tudtam volna megmondani, hogy rendőr-e vagy terrorista, és fene se tudja miről érdeklődött franciául. Ekkor Gábor angolul kezdte magyarázni neki, hogy hova megyünk, de az illető igen csak utálatos szemmel, mert hogy csak az látszott ki belőle, magyarázott tovább franciául. No, ekkor Gábor elkezdett kotorászni az ajtajában és közben azt magyarázta, hogy ha nem engednek el, lefújja gázspray-vel és én adjak óriási gázt. Azt kell, hogy mondjam, itt elképzeltem, hogy mind meghalunk. Ekkor azonban megérkezett egy másik hasonló pasas, aki intett, hogy menjünk tovább. Egészen egyszerűen nem tudtunk megszólalni a megilletődöttségtől… percekre megült a csend a kocsiban. Később is csak annyit beszéltünk róla, hogy na, ott beszartunk. És hogy Viktor mindeközben hol volt? Aludt a hátsó ülésen 😀 😀 😀

Mikor elindultunk felfele az Atlasz-hegységbe. Ekkor még csak ámuldoztunk, hogy milyen szép.

Éjszaka lett mire leértünk, és nagy nehezen találtunk Tinerhihrben egy szállást, majd másnap reggel végre rábukkantunk a csapat összes többi tagjára, és így indultunk el a csodálatos Zagorába… itt aludtunk egyet.

img_20130129_120551 img_20130129_173141 img_20130129_173128zagora

Másnap reggel következett az újabb feketeleves…legalábbis nekem, ami nem igazán nézett utána, hogy mikor milyen terepek várhatók: egy kősivatagon keresztül kellett megközelítenünk Icht-et.

kosivatag

Nem volt könnyű, de nagyon élveztem, és szerencsére a kicsi kocsi is aránylag jól viselte. Csupán a vizünk forrt fel, és a kerekünk engedte el magát. Ezt mi pontosan nem tudtuk diagnosztizálni, ezért egy csapattársunk segített, aki elárulta: szerencsénk volt, ugyanis a kerék nem volt kellőképpen rögzítve. A fiúk aztán gyorsan megoldották a problémát, és ekkortájt csatlakoztunk a versenybírákhoz, Eszterhez és Werához, akikkel innentől kezdve szorosan összeforrt a kis afrikai életünk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.