Folytatása következik…

Azt el is felejtettem mesélni, hogy az előző határátkelésnél (Marokkó-Mauritánia) van az az izgalmas rész, amikor tulajdonképpen az ember 10 percig a Senki földjén autókázik. Itt az út szélén kigyulladt, leselejtezett autókat láttunk, és egyetlen dologra hívják fel a figyelmet: próbáljunk egy bejáratott ösvényen haladni mindenki, ugyanis aknák vannak kb. mindenhol…

….azt kell mondjam, hogy addig ezt én nem is vettem komolyan, míg oda nem értünk, és Gábor azt nem mondta: na, itt én vezetek. Tetejében az előttünk haladó Eszter és Wera is nagyon lassúra vették a tempót, majd egyszer csak Eszter kipattant, és gyalog elénk ment… igen, azért, hogy ha valami mégis robbanna, akkor ne mindannyian… Egy ugyanolyan poros út, mint az összes többi, de azért van egy hangulata na…szívből örültem, amikor átértünk rajta.

Órákig tartó várakozás

A következő, a Mauritánia-Szenegál határ, Podornál, egyáltalán nem ilyesmi miatt volt izgalmas. Itt egy pirinyó komppal kellett átkelnünk a Szenegál folyón, ám míg oda elértünk,majd a túloldalon a vámon, és az egyéb ügyintézéseken túl lettünk, az konkrétan 6, azaz hat óránkba telt…mindezt úgy, hogy elfogyott a vizünk, és ahhoz hogy vásárolni tudjunk, olyan területre kellett lépnünk, ahova csak a hivatalos ügyintézés után engednek át….méterekről beszélünk. Ezért szokás szerint jött a kéregetés. Az a szerencsénk azt hiszem, hogy a csapattársaink nagyon jól tolerálták, hogy abszolút felkészületlen, rutintalan túrázó csapattal van dolguk a Lidl csapat személyében. Olyannyira próbált mindenki segíteni nekünk, hogy például egy csapattársunk a kocsi mellé állt, amíg a fiúk nem voltak velem, hogy a végtelenül erőszakosan kéregető gyerekeket elhajtsa mellőlem.

Mandarin, váltópénz, stb….

Nos, mikor nagy nehezen átértünk, és az első városban megálltunk pénzt váltani, kiderült, hogy ezt némileg elrontottuk, ugyanis a  határ után egyáltalán nem biztos, hogy fogunk tudni váltani. Vissza a határra, majd nagy nehezen neki indultunk. Egyszer még megálltunk, ugyanis napok óta igazi finom mangóra vágytunk. No, azt nem, de mandarint sikerült Gábornak venni a helyi zöldség-gyümölcsben.

sz2 img_20130206_110923

Elakadtunk!

Már csak 160 km választott el minket a hivatalos táborhelytől, amikor is megjelentek a bamakisták által már sokat emlegetett szenegáli kátyúk….hát ezek nagyon durvák, de tényleg. A legnagyobb gond pedig az volt, hogy a kis pénzváltós közjátékunk miatt este lett, mire erre a szakaszra értünk, tetejében nem tudtuk pontosan hogy hova is kell menni, Hála égnek belefutottunk néhány csapattársba, így megtaláltuk a táborhoz vezető utat, ám akkor és ott  a sötétben rádöbbentünk: most bizony homokon kell áthaladnunk… a korom sötétben, úgy, hogy én, az abszolút gyakorlatlan vezetek. Mindegy, a fiúk csak kiabáltak, hogy nagy gázzal, én meg próbálkoztam, majd elbuktam: éjnek évadján, pát méterre a céltól jól elástam magunkat, egy homokbuckán. Én nem igazán ijedtem meg…hát hogy is tehettem volna, hiszen tudtam, hogy nem nekem kell ásni. A fiúk viszont nagyon idegesek lettek! Én már csak azért sem aggódtam, mert közben CB rádión hallottam, hogy másokat is húzogatnak ki a közelben, tehát gondoltam annyira béna nem lehetek. Kb. 5 percalatt ki is szabadítottuk magunkat, és megérkeztünk a táborba. Azt hiszem ez a nap volt számomra a holtpont lelkileg, pedig azt hittem, hogy mivel nem jött, ezért ott is marad, ahol van… mármint a holtpont. Hát nem! Ez volt a 12. napunk, amiben bizony már jó pár fürdés nélküli, fárasztó, hosszú etap volt, tetejében aznap az a bizonyos 6 órás határátkelés, és az, hogy a végén a fiúknak csináltam gondot azzal, hogy elástam magunkat…. Na, mikor kiszálltam a kocsiból, akkor elbújtam az autó mögé, és bármilyen drága is volt, felhívtam az egyik legjobb barátomat, és csak kicsordult pár könnycsepp. Gábor kérdezgette is, hogy mi a baj, de valahogy most másnak a társaságára is vágytam. Végül pár perc múlva összeszedtem magam, és folyt tovább a kis tábori életünk.

Eltévedtünk, majd jött a Kánaán

Másnap egy csapattársunk javaslatára leváltunk a banda nagy részéről, csupán Villanyszerelő haverjainkkal álltunk össze, és mi kigondoltuk, hogy egy célpontot kihagyva, azonnal Tambacoundába megyünk, ahol egy jó szálláson kipihenjük magunkat, és úgy megyünk tovább másnap a Szenegál-Bissau-Guinea határra. Térképen úgy tűnt, hogy simán végig lehet menni betonon, és most mi inkább erre vágytunk, semmint a terepezésre. Igen ám, csak elfeledtük a veszedelmes kátyúkat. Hát azt kell,  hogy mondjam, az Atlasz-hegység után ez volt számomra a legnehezebb pálya, úgy, hogy a nehéz szakasz háromnegyedét Gábor vezette le… Féltettem a kocsit, magunkat, és úgy egyáltalán, így aztán még lassabban mentem, mint máskor, szóval megint az lett belőle, hogy este sötétedés után értünk Tambacoundába. Itt nagyon vicces volt, mert Gábor azonnal kiszúrta a szenegáli tűzoltóságot, ahol persze örömmel segítettek nekünk eligazodni. És ez volt az az este ( az előző napi megborulás után), amikor először és egyben utoljára megkértem a fiúkat, hogy vegyenek ki nekem külön szobát, mert vágyom egy kis magányra. Nagyon aranyosak voltak, és kaptam egy külön szalmatetős házikót.

Ez volt az ajtómból a kilátás
Útközben végre egy hely, ahol volt wifi :)

Másnap reggel elindultunk a határ felé, újabb tábort kihagyva, mert úgy döntöttünk: nos, nekünk a sátrazásból tényleg elég volt, inkább igyekszünk, és egy nappal előbb leérünk Bissauba…így is lett, de azért ez szokás szerint nem volt olyan egyszerű….Ott indult, hogy induláskor elkezdett égni az olajjelző lámpánk…és akármit csináltunk, az úgy is maradt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.