Itt a vége…

Elérkezett február 9., vagyis a ralli utolsó napja, amikor ünnepélyes keretek közt beértünk a célba. Próbáltunk reggel még életet lehelni a kocsiba, először úgy tűnt, hogy elindul, aztán megint leállt, így Villanyszerelő barátaink megpróbáltak behúzni minket, de nekik meg a kötelük szakadt el. Végül egy másik terepjáróval sikerült bevontatni minket a célba.

celbaeres img_7958 img_7959

Csodálatos volt ez a 16 nap, de igazán nagy megkönnyebbülés volt a végére érni. És ezzel a fiúk is így voltak. Innen már csak a hotel kertjében lévő medencéig voltunk hajlandóak elsétálni, ott ejtőztünk egész nap, majd az esti záróbulin különdíjat nyertünk. A következőképpen konferálta fel Villám Géza, a rali főszervezője: „ Van egy díjunk, amit sokan sértőnek tartanak, pedig ha az ember némi humorral van megáldva, akkor pontosan érti  és nem sértődik meg rajta. Ez az Év Médiaribanca cím. Minden évben az a csapat kapja, akik a legtöbb média megjelenést tudtak összehozni, így a díj nem lehet másé, mint a Lidl Csapaté.”
Én igazság szerint tudtam erről a díjról, és titkon reméltem, hogy mi kapjuk. Szerintem valóban vicces, maximálisan értem az iróniát, máskülönben nem is lennék ezen a túrán. Kaptam egy szép kis emléket, és aztán egy közös képet egy másik nyertessel, Fekete Pákóval.

886712_574360849241324_227620512_omediaribancmedence img_20130211_164300 556349_10151438201073147_962649610_n

Az árvaház…

Másnap volt még egy nagyon érdekes kirándulásunk, és nem, nem a piacozásra gondolok…bár az is megérne egy misét, ahogy a srácok alkudoznak. Én szívem szerint szétröhögném az agyam, de már megtanították, hogy milyen fejet kell vágnom ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak üzletelni. És persze így kaptam egy csomó csecsebecsét.
Na, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy ellátogattunk egy helyi árvaházba. Gábor már odafele megkérdezte, hogy felkészültem-e arra, amit ott fogok látni, de mondtam neki, hogy nem, nem is akartam, mert akkor túlparáznám ezt a helyzetet. Jöjjön, aminek jönnie kell!!! Egy kis kertes házba érkeztünk, amit a helyi first lady testvére vezet.
Bevittek minket egy nappali méretű előtérbe, ahol kb. 30 kisgyerek, 0-10 évesig kicsi székeken üldögélt, egyszerre köszöntek nekünk, és egy kedves kis dallal is készültek. Nagyon meg voltak szeppenve, de én talán még jobban. Tudtam, hogy a gyerekeket amúgy is sokkolni szoktam a kerekesszékemmel, nem hogy olyan gyerekeket, akik talán még életükben fehér embert is keveset láttak…. ja, és még ugye szőke is vagyok. Nos, ez a sok apróság 3 kicsi szobában lakik, rettenetes körülmények közt, egy ágyon két gyerek alszik. Nem mindenki lakik bent, vannak bejárósok, sőt a legtöbben azért vannak is, mert bár élnek a szüleik, nincs pénzük nevelni őket. Itt ugyanis kb. 10 ezer forint egy átlag kereset, ugyanakkor az áram és a hús például horror áron vannak. A konzultól megtudtam, hogy általában nagy családokban élnek itt, így ha már van egy kereső, akkor ő mindenét megosztja tágabb családjával is. Egyébként éppen karnevál idején érkeztünk, így az egész város az utcákon volt, és bizony döbbenetes, hogy mennyi a gyerek.

arvahaz1img_8003 arvahaz1

Az igazi élmény

De visszakanyarodva az árvaházhoz: hamar körbe értünk a kis házban, és két dolog nekem nagyon tetszett. A kert végében padokból kialakított „iskola” volt, szóval az ott lévő kisgyerekek oktatásával is foglalkoznak. Emellett azt is megtudtam a vezetőtől, hogy egy szobára két nevelőnő jut. …így sem ugyanaz, mintha családban lennének, de látszott, hogy nagy szeretet veszi őket körül. A szemükben viszont valami hihetetlen nagy szomorúság tükröződött. Egy kisfiút kivéve, akit már az elején kiszúrtam magamnak: olyan 7-8 éves lehetett, és nagyon kis rafináltnak tűnt. Szép lassan közelebb engedtek magukhoz a gyerekek, majd amikor az első pici az ölembe ült, többet nem tudtam leszedni őket magamról.
Mindenki az én ölemben akart utazni. Közben Viktor próbált forgatni, Gábor pedig hozta az ajándékokat, hogy adjuk át a gyerekeknek, és őt egyre idegesebbnek láttam. Ő már sok borzasztó helyen járt, de azt azért tudtam róla, hogy az ilyesmit rosszul viseli. Osztogatta az ajándékokat majd egyszer csak láttam, hogy egy kislány teljesen beleszerelmesedett,le se tudta sokáig tenni az öléből.

734835_561040377240038_931310907_n

Közben a már említett rosszcsont kisfiú elkezdett engem tologatni, amit mindenki nagyon élvezett, végre egy-egy mosoly is elhúzódott a gyerekek száján. Majd megláttam egy kisfiút, aki olyan 5-6 éves lehetett, és ott elvesztem: gyönyörű volt, bújós, kedves, és mikor kimentünk a ház elé, akkor jött velem…na, őt majdnem hazahoztam.
Próbáltunk néhány értelmes mondatot a kamerában is elmondani, de be kell látnunk: itt hamar elbuktunk, a könnyeinket nyeltük. Borzasztó azt látni, hogy ezeknek a gyerekeknek nem tudunk eleget segíteni, de bízom benne, hogy legalább egy pici örömöt csempésztünk a kis életükbe.
Mindeközben a sokat emlegetett orvosdiagnosztikai gép is a helyére került a bissaui kórházban, valamint  a kamionra felpakolt adományainkat is szétosztották a rászorulók között.

És hogy milyen volt az út?

Fantasztikus, felemelő, lesújtó, szívmelengető, ijesztő, fárasztó, elképzelhetetlen, kissé szürreális, és még sorolhatnám azokat a jelzőket, amik kavarognak bennem, mióta hazajöttünk. Nem nagyon találom még a helyem itthon, és bár ott még azt mondtam, hogy nem mennék vissza, 4 nap elteltével már azon agyalok, hogy azért ezt mégis meg kellene ismételni. A fiúk nem vágynak rá, én se vagyok még biztos benne, de egyben igen: a Budapest-Bamakót minden kalandvágyó embernek csak ajánlani tudom, mert amit itt átél az ember, az semmihez sem hasonlítható. Arról nem is beszélve, hogy igazi csapatot kovácsol az együtt utazókból, és valahogy hirtelen az ember egy elit kör tagjának érzi magát attól, hogy tudja: ő bizony képes volt ezt végig csinálni!

A hazaérkező postom a Facebookról:

repuloter

No, hát akkor megérkeztünk, és Dávid Ferenc barátunk a reptéren csodálatos fánkokkal fogadott minket. 🙂 Pár nap , és talán lélekben is újra itt leszek, mert most még olyan dolgok járnak a fejemben, mint: homok, nincs wc, nincs wifi, sok gyerek, tömeg, mobil wc, Villanyszerelők, határ, vám, sírva röhögés, Kacsa bácsi, boldogság, óceán, szabadság, Empátia 1, Empátia 2, Atlasz-hegység, medencék, határon sátrazás, lejtős sátrazás, árvaház… és hát két szuper pasiii <3 Nem tudom még, hogy rakom össze magamban ezt az egészet, és azt sem, hogy valaha még nekiindulok-e, de egy biztos: a legfurcsább dolog, amibe eddig belevágtam, és furcsa, hogy most meg az elmúlt 3 hét tűnik, a legigazibbnak… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.