Útitárs kerestetik!

Nem vagyok az a fajta, akinek mindig minden simán megy, de eléggé unalmas is lenne… Ezért mondanom sem kell, hogy azzal még nincs minden sínen, hogy néhány idegen azt mondta: ők bizony belém fektetik a pénzüket, csak hogy megvalósuljon egy nagy álmom. Van itt még teendő.

Két dolgot kértem a cégtől (azon túl, hogy én szeretném vezetni a kocsit, amivel megyek): haza már repülni szeretnék, ill. egyetlen férfiembert én szeretnék magam mellé kiválasztani útitársként. Mert bár ekkor még nem merültem el igazán a Budapest-Bamako rejtelmeiben, de azt már tudtam, hogy kb. két hétig leszek összezárva az útitársaimmal, és ezért fontos, hogy olyan jöjjön velem, aki ismer, akire számíthatok mind fizikailag, mind lelkileg, és a legfontosabb: nem megy rá a barátságunk erre az útra.

Nem kertelek, bevallom: felállítottam egy 10-es listát magamban. Sok évtizedes barátok épp úgy szerepeltek ezen, mint néhány éves kapcsolatok. Az első helyen azonban egy számomra furcsa, különleges, kicsit talán megmagyarázhatatlan barátom állt, akit a hagyományos értelemben még csak barátomnak sem neveznék, mert ahhoz nem elég régen része az életemnek…

Történt ugyanis 2009-ben, hogy cikket kellett írnom a „Hősökről”, amibe le kellett szerveznem egy rendőrt, egy tűzoltót, és egyetlen ember volt, akit név szerint kértek tőlem: Siklósi Gábor, mentős. Derengett róla valami…aztán lassacskán kiderült, hogy előző évben megmentett társával egy kislányt. A hírértékét az adta ennek az ügynek, hogy a saját motorján tette meg az utat a családig, majd elindította itthon a mentőrobogó szolgálatot. Lényeg a lényeg, hogy megbeszéltünk egy interjút, és a bemutatkozást követő pillanattól Gábor a barátom. Ott és akkor biztosan tudtam, hogy ő mostantól az én életemnek fontos része lesz.

Aztán vagy egy évig semmi… majd újra fél évig semmi, de amikor mégis felhívtuk egymást valamivel, akkor mindig pontosan ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. És aztán sűrűsödtek a beszélgetések, a találkák és végül csak ott voltam, hogy Gábornak kell velem jönnie Bamakóba. Meglepődik bárki, ha azt mondom: Gábor nem röhögött ki, mikor elmondtam, hogy mi a terv? Csupán közölte, hogy te hülye vagy! Ekkor én röhögtem ki őt: aki megjárta többször Afganisztánt, a gázai övezetet, a haiti földrengés után segédkezett, és még sorolhatnám, az tényleg azt meri nekem mondani, hogy hülye vagyok…??? Hát lehet, de csak annyira, mint ő. A kérdésemre pedig, hogy „velem jössz Gábor?” A válasz egyértelmű volt: „Dehogy megyek! Nincs kedvem hetekig rázatni a seggem a sivatagban….de segítek neked összehozni.” Hetente tettem fel neki a kérdést, hol kedvesen, hol komolyan, hol viccesen, semmi nem hatott… aztán elővettem a felnőtt Kisadrit, és egy komplett védőbeszédet tartottam magam és a Bamakó mellett…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.